A rogue-like játékok mára nagyon divatosak lettek, bár ez
nem jelenti azt, hogy mindegyik jó is. Vannak köztük igazán kiemelkedőek, amik
nevét talán sosem felejtjük el, míg a többi elsüllyed a játékok feketelyukában.
Szóval adott egy bevált alapanyag, egy hús, amit úgy kéne tálalni, ahogy talán
még senki sem tette. Ezt a receptet követte az Uppercut Game Pty Ltd, amikor
adagoltak a komponensek közé finom arab varázs világot és parkourt, hisz az a
kettő olyan gyakran jár együtt, mint amilyen sűrűn a Valve játékokat fejleszt.
A City of Brass tehát egy olyan rogue-like kreálmány, ami az Ezeregyéjszaka
vagy éppen a Prince of Persia világában játszódik és a folyamatosan rohanás,
ugrálás és csúszás miatt rettentő dinamikus.
Persze tovább vannak bonyolítva a dolgok. A fejlesztők
törekedtek arra, hogy a rogue-like stílust új szintre emeljék. Elengedhetetlen
a random generált pályák, a színes ellenfelek hada, valamint a fegyverek
sokszínűsége, de a feladatunk nem a klasszikus értelembe vett gyilkolás és a
térképek felfedezése. Az alapkoncepció az, hogy mi valójában tolvajuk vagyunk
és a mesés kincs reményében lépünk a városba, ahol mindenki, nos leginkább
halott vagy valamilyen ismeretlen entitás. Minden tele csapdával és
zsákutcával. Ha ebbe illesztenénk bele a parkourt, annak nem sok értelme lenne,
mert azonkívül, hogy tudunk futni, ugrani meg csúszni, senki se foglalkozna
ezekkel a kombókkal, hanem szépen, mindenkit kinyírva biztos távolságból, majd
folytatná a kalandját. Mégis akkor mit keres ez az elem a játékban? A City of
Brass-ban nincs lehetőségünk teknősmódjára lassan mindent felderíteni, a
szinteken csak megadott ideig tartózkodhatunk. Nem csak rabolnunk, csapdákat
kikerülnünk és harcolnunk kell, hanem bizony megtalálni a következő pályára
vezető ajtót is, így folyamatos rohanásban kell lennünk.
A sztori hiányosságán túl kell lépnünk, sose volt a stílus
erőssége. Van persze némi hátérinfó, de a játékmenet a lényeg. Tehát egyetlen
próbálkozásunk van. Ha meghalunk, akkor nincs mentés pont vagy bármi hasonló,
kezdhetjük elölről az egészet. Belépve a városba elsődleges feladatunk, hogy
lopkodjunk össze annyi pénzt, amennyit tudunk. Ez azért fontos, mert a pályákon
találhatóak barátságos dzsinek, akik természetesen aranyért cserébe árulnak
dolgokat: jobb fegyvert, erősebb páncélt vagy valamilyen olyan módosítást, ami
a tovább jutásunkat segíti. A repertoárunkat képezik a végtagjaink, szóval
tudunk futni, ugrani és becsúszni. Ezekre nagy szükségünk van, különben csak
egyhelyben állnánk (HAHA), ezenkívül meghatározott időt tölthetünk az adott
szinteken, tehát meg kell keresnünk a tovább vezető ajtót. A jobb felső
sarokban homokóra jelzi, mennyi időnk van még, valamint kapunk egy iránytűt is,
ami megmutatja merre van az átvezető, amit keresünk. Térképünk nincsen, így
könnyen zsákutcába botolhatunk. Szóval hiába mutatja az iránytű, hogy jobbra
kell mennünk, lehet a balra vezető ajtó, egy nagyobb kerülővel juttatt el
minket a célba.
Végül vannak a fegyverink: egy ostor és egy szablya. Utóbbit
nem kell bemutatni, hiszen kaszaboláson kívül másra nem igen használható, az
ostor viszont mókásabb eszköz. Egyrészt interakcióba léphetünk általa a
tárgyakkal és az ellenfeleinkkel, lökhetünk és húzhatunk vele, ami igazán
mókás. Látunk a földön egy olajlámpát, magunkhoz rántjuk az ostorral majd az
ellenfelünknek vágjuk, aki égve és sikítva roskad a földre, vagy éppen közelít
felénk egy gonosz csontváz, akin kicsit taszítva pont egy tüskecsapdába lökjük.
Az ostor a szórakozás egyik lejobb faktora, arról nem is beszélve, hogy
különböző típusai vannak, mint például a fagyasztó ostor, ami, nem fogjátok
elhinni, lefagyasztja az ellenfeleket.
Mondhatnánk azt, hogy a játékban egyszerű lenne csak mindent
bezsákmányolni, kihagyni az ellenfeleket, megkeresni az ajtót és menni tovább,
hiszen a parkour téma biztosítja nekünk a folyamatos előnyt, de ez nem
kivitelezhető. Habár nem vagyunk rákényszerítve a folyamatos harcra, így a különböző
szobákat nem kell megtisztítani, azért érdemes néha a küzdelmet használni. A
mezei csontvázokan kívül vannak nagyobb ellenfelek is, akik dobnak, lőnek és
nem utolsó sorban követnek, ha pedig véletlenül zsákutcába keveredünk, akkor szembe
találjuk magunkat mind azokkal, akikről eddig nem vettünk tudomást. Ráadásul a
folyamatos kitérések mellett a csapdákra is figyelni kell: karók emelkednek ki
a földből, mérgező köpőcsövek vannak a falban, áll padlók, melyek szakadékokba
dobnak. Ott vannak még a boss-ok is, amik erősebb ellenfelek és likvidálásuk
nélkül a játék nem enged tovább a következő szintre.
A City of Brass tehát egy jól megkomponált dinamikus játék.
Igazából sztori tehát nincsen és a folyamatosan ismétlődő elemek talán
unalmasnak tűnnek, de ezen old a randomizált pálya rendszer és a sokszínű
játszási lehetőség. Csinálhatjuk Rambo módra, hogy mindenkit megölünk,
kihasználhatjuk a csapdák nyújtotta lehetőségeket és abba rántjuk bele az
ellenfeleinket, vagy a speedrun-ra koncentrálva próbálkozhatunk minél gyorsabban
végigfutni a szinteken, a lényeg az, hogy találjuk meg a tovább vezető utat az
idő lejárta előtt. Kellemes, de kihívást nyújtó szórakozást garantál.
| Review score | |
| 8.0 | A City of Brass egy új köntösbe bújtatott rogue-like játék, melynek egyedi színhelye remek hangulatot garantál. A parkour elemek kellemes és dinamikus játékmenetet ígérnek, miközben figyelnünk kell a megannyi csapdára és ellenfeleink hadára. |