The Legend of Zelda: Breath of the Wild - Teszt
A Zelda-sorozatot mindig is kultusz övezte, hiszen a sorozat első része még 1984-ben jelent meg NES-re, ahol hatalmas sikert aratott, amely utána a folytatásokra is igaz volt. Én annak idején nem játszottam az eredetivel, hiszen nem is éltem még akkor, de a teljes gyermekkoromat elkerülte a sorozat, és csak 2015-ben, egy New 3DS vásárlása után volt szerencsém végigjátszani pár részt, köztük az eredetit is. Ennek fényében bizton állíthatom, hogy nem fűznek nosztalgikus érzelmek a sorozathoz. Ennek ellenére már én is hangoztatom, hogy ezek a játékok fantasztikusak (a CDI játékok pedig nem léteznek). Nem csoda hát, hogy sokakkal egyetemben én is nagy elvárásokkal ültem le a játék elé.
Lassan két hét telt el a Nintendo Switch és a The Legend of Zelda: Breath of the Wild megjelenése óta, és rengeteg dolog kering a játékról az interneten. Az emberek egy része máris minden idők egyik legjobb játékának, mások túlértékelt vacaknak nevezik. De vajon melyik tábornak van igaza? Az előbbinek? Az utóbbinak? Vagy egyiknek sem? Tesztünkből kiderül...
A játék elején Link magányosan ébred egy szentélyben. Fogalma sincs arról, hogy mit keres ott, és hogy mi történt vele. A szentélyből kijutva egy öregember elmondja neki, hogy 100 évvel ezelőtt Zelda hercegnő, Link és négy bajnok arra készültek, hogy szembeszállnak a visszatérő Ganonnel, ám hiba csúszott a számításukba, és kudarcot vallottak. Hyrule királysága azóta romokban hever, a környék teljesen elvadult, szörnyek portyáznak mindenfelé, a megmaradt népeket pedig a Ganon irányítása alá került Divine Beastek terrorizálják. Link feladata lesz az, hogy felszabadítsa a hatalmas gépszörnyeket, és a segítségükkel győzedelmeskedjen Ganon felett, megmentve ezzel Zeldát, és az egész királyságot. A történet nem kapott kifejezetten hangsúlyos szerepet, és a nagy részét opcionálisan felkereshető emlékekből kapjuk. Azonban az átvezető jelenetek jók, és a párbeszédek is jól vannak megírva. Mipha története, hiába tudunk viszonylag keveset a karakterről, megindító és szomorú. Ugyanez igaz Zeldára, valamint a másik három bajnokra is, hiába kapunk látszólag kevés információt, a dolog mégis működik, és képes érzelmeket kiváltani az emberből.
Ami már rögtön a játék elején a szemünk elé tárul, az a hatalmas világ, amely a játszóterünk lesz a végigjátszás sok-sok óráján keresztül. Az első néhány órára a kezdőterületre leszünk "bezárva", és a célunk a sárkányernyő megszerzése lesz, hogy elhagyhassuk azt. Ez a néhány óra felfogható tutorialnak is, hiszen a játék itt elmagyarázza nekünk az alap dolgokat, megmászunk egy tornyot, és bejárunk néhány szentélyt. Az már érdekes, hogy sok dolgot nem rág az ember szájába a program. Például az egyik szentély egy hegyen található, ahol annak rendje és módja szerint hideg van. Az extrém hideg miatt hősünk lassan elkezd életerőt veszíteni, majd meghal. Az első meglepetés után az ember elkezd gondolkodni, hogy mit is tehet a dolog ellen. Cipeljen magával égő fáklyát, és néha gyújtson tábortüzet a kivágott fákból szerzett farönkök segítségével? A dolog működik, bár túlságosan is körülményesnek tűnik. Biztosan van erre jobb megoldás. Aztán az ember nézegetni kezdi a tárgylistáját, ahol megpillantja a hegyek felé vezető úton szüretelt csípős paprikát, majd elolvassa annak leírását, és kiderül, hogy egy másik alapanyaggal összefőzve olyan ételt kapunk, ami egy ideig ellenállóvá teszi hősünket a hideggel szemben. Jön a homlokcsapkodás, majd az elégedettség érzése, hogy ezt is sikerült megoldani.
A Breath of the Wild egyik legnagyobb erőssége, hogy újra, és újra elkezdjen gondolkodni, és elvonatkoztatni attól, amiket más játékokban megszokott, hiszen az első pár óra leteltével már semmit sem rág a szánkba a játék. Megkapjuk a főküldetéseinket, aztán irány a nagyvilág. Az, hogy hogyan jutunk el az adott helyekre, vagy milyen sorrendben tesszük azt az teljesen lényegtelen, ránk van bízva a dolog. Ha úgy gondoljuk, hogy mi kemények vagyunk, akkor egyből a kastély felé vehetjük az irányt, ahol neki is mehetünk Ganonnek, ami - tekintve, hogy mennyire kevés az életerőnk, és a tárgyunk a játék elején - egyelő a mazochizmussal, de a játék mégis engedi, hiszen vannak olyan emberek, akik ezt meg tudják csinálni.
Persze az emberek nagy része nem így fog cselekedni, hanem nekivág felfedezni a hatalmas világot, ami bizony tényleg hatalmas. A játék területe elvileg nagyobb, mint a The Witcher 3 összes területe együttvéve. Ez annak a fényében is durva, hogy itt megfelelő felszerelés, és tudatos fejlesztés után bizony bárhova eljuthatunk a térképen. Minden egyes épületet, vagy hegyet megmászhatunk, így itt valóban igaz a mondás, hogy amit látunk, oda el is mehetünk.
Természetesen a hatalmas világ mit sem ér, ha nem sikerül feltölteni azt tartalommal. Szerencsére a Nintendo mindent elkövetett annak érdekében, hogy 100-200 órára is simán lefoglalja a játékosokat. A Hyrule területekre van osztva, amelyeket az ott található tornyokkal oldhatunk fel a térképünkön. A dolog ismerős lehet a Ubisoft-játékokból, ám itt annyi a különbség, hogy a felfedett területeken a játék csupán a terület topográfiáját mutatja, így a szentélyeket, istállókat továbbra is nekünk kell felkutatnunk (természetesen a felfedezett helyszínek felkerülnek a térképre). A játékban található 120 darab szentély (amelyek a nagy szám ellenére eléggé egyedire sikerültek, így nem válnak unalmassá), amelyek többségében logikai feladványok sorozatát kell megoldanunk, a végükre érjünk, és megkapjuk az azért járó Spirit Orb-ot. Ezekkel az Orbokkal fejleszthetjük Link életerejét és állóképességét. Ezen kívül rengetek mellékküldetés, néhány rejtett, és opcionális főküldetés, 900 korok mag (az tárgylista bővítésére szolgál), és számtalan titok és rejtett kincs található a játékban.
Külön tetszett, hogy a mellékküldetések nagy részénél nem feltétlenül kapunk konkrét utasításokat, vagy pöttyöket a térképre, hogy ide és oda kell elmenni, és ott csinálni valamit, hanem a párbeszédek, vagy a küldetés leírás alapján kell kitalálni, hogy hol és mit kéne pontosan csinálni.
A felfedezést még izgalmasabbá teszi a világ működése. A játékban található fizika meglepően részletes és jól működik. Az eső eloltja a tüzeket, a villám belecsap a fákba, vagy fémtárgyakba, az extrém forróságban fegyvereink kigyulladhatnak, vagy a robbanó nyilunk azonnal felrobbannak, a fém tárgyak vezetik az elektromosságot. Az ilyen, és ehhez hasonló dolgok hihetetlen módon színesítik a játékmenetet, ráadásul sokkal élőbbé varázsolják a környezetet.
A játékban található harc egyszerű, de mégis jól működik. Vannak közelharci fegyvereink, íjunk, néhány távolsági varázsfegyver, valamint a Sheikah Slate-ünkben található rúnák.
A közelharc egyszerűsége dacára mégis élvezetes, hiszen ha jól időzítünk egy elkerülést, vagy hárítást, az idő lelassul, nekünk pedig lehetőségünk nyílik sok gyors támadást bevinni az ellenfélnek.
A Sheikah Slate rúnáit is használhatjuk harcra. A bombákat nem kell magyaráznom, de a mágnes és a sztázis is hasznos lehet a harcok során. Ezeket a rúnákat még meglehetősen sok mindenre használhatjuk. A bombákkal köveket robbanthatunk szét, amik ládákat, vagy titkos bejáratot rejthetnek, de a különböző szentélyek logikai feladványainak megoldásában is nagy segítséget nyújtanak majd.
A játékban található ellenfelek bár néha kicsit butácskák, és nem vesznek észre, mégis egyedien, és saját értelmi szintjükhöz képest (értsd. buta szörnyek) kifejezetten okosan harcolnak. Ha elejtjük a fegyverünket, lehet hogy felveszik, a bombáinkat visszarúgják, ha van a közelben ló, azt meglovagolják, valamint ha távolról próbálunk ügyeskedni, akkor a közelharci fegyverüket, vagy éppen egy náluk kisebb társukat(!) vágják hozzánk. Nagyon érdekes élmény volt látni, amikor egy magas oszlop tetejéről lövöldöztem a szörnyeket, és örültem annak, hogy milyen okosan átvertem a hülyéket, erre az egyik szörny hozzám vágja a társát. Pár másodpercnyi döbbent csend után iszonyatos nevetésben törtem ki. Különleges élmény ilyesmit tapasztalni.
A játék, ahogyan a képeken is látszik nem a valósághű megjelenítésre törekszik, hanem inkább egy mesekönyv illusztrációira emlékeztet, amely sokkal jobban passzol az amúgy is mesei hangulatot hordozó történethez. Mivel a Switch-verziót teszteltem, így természetesen tévén és handheld-módban is kipróbáltam a programot, amely mindkét esetben remekül fest. Sajnos mind Wii U-n, mind Switch-en előfordulhatnak szaggatások, főleg olyan helyeken, ahol sok a fű, de ezek csak néhány pillanatig tartanak, és lényegesen nem befolyásolják a játékmenetet. A Switch esetében elfordulhatnak még máskor is szaggatások, amelyeket a wifi okoz, ugyanis a gép néha nekiáll wifi-jelet keresni, és olyankor túlságosan sok erőforrást von el a CPU-tól. Ez utóbbi dologról tud a Nintendo, és ígérik, hogy a következő rendszerfrissítésben kijavítják a dolgot.
A Breath of the Wild a sorozat történelmében először szinkront is kapott (CDI részek nem léteznek!), ám üröm az örömben, hogy ez csak a főbb karakterek (kivéve Link) esetében igaz, és ők is csak az átvezető videók alatt szólalnak meg, máskor ők is csak tátognak. Ezt picit szomorú látni, és reménykedem benne, hogy a következő játék már teljes szinkront fog kapni, mivel jelen esetben a színészek jó munkát végeztek.
A zene folytatja a Zelda-sorozat hagyományaival ellentétben, most nem Koji Kondo írta a játék zenéjét, hanem Manaka Kataoka, ám szerencsére ez nem jelent minőségbeli csökkenést, ugyanis a játék zenéje egyszerűen pazar.
Rengeteg olyan dolog van még a játékban, amelyről nem írtam, hiszen senki nem szeretne egy leltárat olvasni, ráadásul nem szeretném senki élményét csorbítani azzal, hogy lelövök néhány dolgot, hiszen sokkal nagyobb élmény ezeket magunktól megtapasztalni.
Végezetül csak annyit, hogy a játék maximális élvezetéhez nem szükséges a Switch. Amennyiben valaki rendelkezik egy Wii U-val nyugodtan vegye meg arra, mert semmivel sem fog kevesebbet kapni a pénzéért.
| Review score | |
| 9.8 | A The Legend of Zelda: Breath of the Wild egy zseniális játék. A Nintendonak sikerült a sokat látott open world formulát megfűszereznie, és olyan módon tálalni, ahogy azt még eddig nem láthattuk. Mindenképpen a legnagyobbak közt a helye. Egy élmény. |
