Transzcendes kritika

Vannak pillanatok, amikor az ember még a hobbiját sem tudja rendesen élvezni.

Az én esetemben, ami ugyebár a filmnézés ez két esetben történik meg: Ha egy nagyon rossz filmet, vagy ha egy nagyon unalmas filmet nézek. Viszont van, amikor a helyzet még ennél is rosszabb tud lenni. Ismeritek azt az érzést, amikor egy általatok nagyon várt vagy nagyon kecsegtetőnek tűnő mozgókép elé ültök le, aztán mikor nézitek a lelkesedésetek fokozatosan tornázódik le a nulla alá? Hogy végig látjátok benne a potenciált, csak az alkotók tojnak rá rendesen kihasználni, hogy aztán a záróképeknél keserű szájjal és nyomott hangulatban álltok fel előle? Na csak azért mert élményszinten ez az egyetlen, amit a Transzcendens garantálni tud.




Röviden vázolom a sztorit: A nem túl távoli jövőben járunk, Will Caster (Johnny Depp) egy mesterséges intelligenciákon dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák egy sugárfertőzött golyóval megsebesítenek, lassú és biztos halálra ítélve. Ám halála előtt, felesége Evelyn (Rebecca Hall) és kollégája Max (Paul Bettany) megtalálják a módját arra, hogyha testét nem is, de tudatát megmentsék azzal, hogy feltöltik egy szuperszámítógépre. Onnan pedig kiszabadul az internetre és egyre látványosabban fejlődik, elkezdi saját képére formálni a világot. Ezt pedig sem a terroristák, sem a kormány nem nézik jó szemmel, és megpróbálják megakadályozni Will tudatát a terjeszkedésben, miközben a feleségre pedig egyre jobban őrlődik a két fél között. Technológia kontra humánum, gép kontra emberi lélek, tudomány határtalansága kontra emberi öntudat szabadsága, és persze az örök kérdés: Lehetnek-e egy gépnek érzései és lelke?


Csupa-csupa remek labda, amiket a film alaptörténete feldob, és ezt látszólag még az alkotók is tudták. A gondok viszont ott kezdődnek, hogy itt meg is állnak a készítők és nem mennek tovább a kibontásukkal.A Transzcendens ugyanis felvázolja konfliktusainak alapjait, de halvány lila gőze sincs arról, hogy pontosan milyen irányba is vigye őket, mit mondjon velük vagy, hogy egyáltalán melyikre koncentráljon.  Legyen szó az emberek és a szinte elő-Skynetként funkcionáló szupergép összecsapásában lévő akcióvonalról vagy a gép és ember közötti viszony komplexitását hangsúlyozni akaró filozofikusabb, agyalós vonulatról, egyik se működik. Ugyanis a cselekményvezetés és az előadásmód annyira élettelen, és száraz, hogy rekordidő alatt irtódik ki bármiféle feszültség az eseményekből, ahogyan a karakterekkel való érzelmi azonosulásnak sincs esélye. Főképp azért, mert maguk a karakterek döbbenetesen egysíkúak, ez pedig különösen nagy érvágás, hiszen ezzel nemcsak a főkonfliktus válik érdektelenné, de egyúttal a Depp és Rebecca Hall közötti szerelmi dráma is üresnek és súly nélkülinek mutatkozik.


De a negatívumok még korántsem érnek véget. Amit itt Wally Pfister (Christopher Nolan filmjeinek operatőre) rendezés címszó alatt művel azzal szinte büntetni lehet. A fókuszálatlan, merészség és bármiféle kidolgozottság nélküli cselekményt letargikus csigalassúsággal és nem egy logikai bukfencen keresztül (Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló, bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és az érzelmi állapotát) vonszolja végig, a tempókezelés pedig egyesen botrányos. Érdektelen időzünk el hosszasan, vagy érdekes jelenetek vannak értelmetlenül rövidre vágva vagy összecsapva. Arról már nem is beszélve, hogy azok a pillanatok, amik pont a legizgalmasabbak lennének, annyira fantáziátlanok és kurták, hogy kész inzultus lenne akciójelenetnek nevezni őket. A színészek közül se emelhető ki senki, már csak azért is mert szerepeik annyira érdekesek és kidolgozottak, mint egy üres tollkupak: Johnny Depp látványosan unatkozik, Rebecca Hall látványosan (és baromi idegesítően) hisztizik, a többieket pedig akár ZS filmes alakok simán megformálhatták volna, nemhogy olyanok, mint Morgan Freeman, Paul Bettany vagy Cillian Murphy. Viszont így még kétségbe ejtőbb látni azt, hogy ilyen nevek küzdenek ebben a borzadályban, aminek minden aspektusát áthatja a fantáziátlanság, az egyhangúság és a totális unalom. Ami az utolsó harmadban már szinte végsőkig feszíttette a tűréshatáromat.


Totálisan elbaltázott film a Transzcendens, pozitívumai minimálisak és nagyrészt az én jóindulatomból jönnek (tisztességes képi világ és zene), tartalmaz egy-két érdekes jelenetet és ötlet, de jobb, ha eszünkbe se jut ezekért két óra dögunalmat végigülni. Egyben intő példa is arra, hogy attól, hogy még valaki jeles a filmkészítés egyik területén, könnyen lehet elégtelen a másikon. Kár, hogy ez esetben egy tényleg jónak ígérkező sztori szenvedte ezt el, aminek bukása csak még jobban arra fogja ösztökélni a stúdiókat, hogy inkább a biztosba fektessenek mintsem az ismeretlenbe. 

Értékelés
3/10Összecsapott, hangulat nélküli és döbbenetesen unalmas. Az egyik legrosszabb sci-fi, amit az utóbbi időben láttam.
Újabb Régebbi