Az én esetemben, ami ugyebár a filmnézés ez két
esetben történik meg: Ha egy nagyon rossz filmet, vagy ha egy nagyon unalmas
filmet nézek. Viszont van, amikor a helyzet még ennél is rosszabb tud lenni.
Ismeritek azt az érzést, amikor egy általatok nagyon várt vagy nagyon kecsegtetőnek
tűnő mozgókép elé ültök le, aztán mikor nézitek a lelkesedésetek fokozatosan tornázódik
le a nulla alá? Hogy végig látjátok benne a potenciált, csak az alkotók tojnak
rá rendesen kihasználni, hogy aztán a záróképeknél keserű szájjal és nyomott
hangulatban álltok fel előle? Na csak azért mert élményszinten ez az egyetlen, amit
a Transzcendens garantálni tud.
Röviden vázolom a sztorit: A nem túl távoli jövőben járunk, Will Caster (Johnny Depp) egy mesterséges intelligenciákon dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák egy sugárfertőzött golyóval megsebesítenek, lassú és biztos halálra ítélve. Ám halála előtt, felesége Evelyn (Rebecca Hall) és kollégája Max (Paul Bettany) megtalálják a módját arra, hogyha testét nem is, de tudatát megmentsék azzal, hogy feltöltik egy szuperszámítógépre. Onnan pedig kiszabadul az internetre és egyre látványosabban fejlődik, elkezdi saját képére formálni a világot. Ezt pedig sem a terroristák, sem a kormány nem nézik jó szemmel, és megpróbálják megakadályozni Will tudatát a terjeszkedésben, miközben a feleségre pedig egyre jobban őrlődik a két fél között. Technológia kontra humánum, gép kontra emberi lélek, tudomány határtalansága kontra emberi öntudat szabadsága, és persze az örök kérdés: Lehetnek-e egy gépnek érzései és lelke?
Csupa-csupa remek labda, amiket a film alaptörténete feldob, és ezt látszólag
még az alkotók is tudták. A gondok viszont ott kezdődnek, hogy itt meg is
állnak a készítők és nem mennek tovább a kibontásukkal.A Transzcendens ugyanis felvázolja konfliktusainak
alapjait, de halvány lila gőze sincs arról, hogy pontosan milyen irányba is vigye
őket, mit mondjon velük vagy, hogy egyáltalán melyikre koncentráljon. Legyen szó az emberek és a szinte elő-Skynetként
funkcionáló szupergép összecsapásában lévő akcióvonalról vagy a gép és ember
közötti viszony komplexitását hangsúlyozni akaró filozofikusabb, agyalós vonulatról,
egyik se működik. Ugyanis a cselekményvezetés és az előadásmód annyira
élettelen, és száraz, hogy rekordidő alatt irtódik ki bármiféle feszültség az eseményekből,
ahogyan a karakterekkel való érzelmi azonosulásnak sincs esélye. Főképp azért,
mert maguk a karakterek döbbenetesen egysíkúak, ez pedig különösen nagy érvágás,
hiszen ezzel nemcsak a főkonfliktus válik érdektelenné, de egyúttal a Depp és Rebecca
Hall közötti szerelmi dráma is üresnek és súly nélkülinek mutatkozik.
De a negatívumok még korántsem érnek véget. Amit itt
Wally Pfister (Christopher Nolan filmjeinek operatőre) rendezés címszó alatt
művel azzal szinte büntetni lehet. A fókuszálatlan, merészség és bármiféle
kidolgozottság nélküli cselekményt letargikus csigalassúsággal és nem egy
logikai bukfencen keresztül (Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne
döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló,
bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő
szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és
az érzelmi állapotát) vonszolja végig, a tempókezelés
pedig egyesen botrányos. Érdektelen időzünk el hosszasan, vagy
érdekes jelenetek vannak értelmetlenül rövidre vágva vagy összecsapva. Arról
már nem is beszélve, hogy azok a pillanatok, amik pont a legizgalmasabbak lennének,
annyira fantáziátlanok és kurták, hogy kész inzultus lenne akciójelenetnek
nevezni őket. A színészek közül se emelhető ki senki, már csak azért is mert
szerepeik annyira érdekesek és kidolgozottak, mint egy üres tollkupak: Johnny
Depp látványosan unatkozik, Rebecca Hall látványosan (és baromi idegesítően) hisztizik,
a többieket pedig akár ZS filmes alakok simán megformálhatták volna, nemhogy olyanok,
mint Morgan Freeman, Paul Bettany vagy Cillian Murphy. Viszont így még kétségbe
ejtőbb látni azt, hogy ilyen nevek küzdenek ebben a borzadályban, aminek minden
aspektusát áthatja a fantáziátlanság, az egyhangúság és a totális unalom. Ami
az utolsó harmadban már szinte végsőkig feszíttette a tűréshatáromat.
Totálisan elbaltázott film a Transzcendens,
pozitívumai minimálisak és nagyrészt az én jóindulatomból jönnek (tisztességes
képi világ és zene), tartalmaz egy-két érdekes jelenetet és ötlet, de jobb, ha
eszünkbe se jut ezekért két óra dögunalmat végigülni. Egyben intő példa is
arra, hogy attól, hogy még valaki jeles a filmkészítés egyik területén, könnyen
lehet elégtelen a másikon. Kár, hogy ez esetben egy tényleg jónak ígérkező
sztori szenvedte ezt el, aminek bukása csak még jobban arra fogja ösztökélni a stúdiókat,
hogy inkább a biztosba fektessenek mintsem az ismeretlenbe.
Értékelés | |
3/10 | Összecsapott, hangulat nélküli és döbbenetesen unalmas. Az egyik legrosszabb sci-fi, amit az utóbbi időben láttam. |