Képregényfilmes téren a Marvel dominanciája finoman szólva
sem megkérdőjelezhető, és nemcsak a pénzügyi és kritikai sikerek halmozása
miatt, hanem mert ők igenis törekszenek rá, hogy koherensen tágítsák és
színesítsék azt a mozis univerzumot, aminek alapjait még 2008-ban fektették le.
Azonban ez az a film, ami a Bosszúállók után egy újabb minőségi szintlépésnek
tekinthető, ugyanis az Amerika kapitány – A tél katonája nemcsak a Marvel
univerzum egyik legerősebb darabja lett, de egyben az egyik legigényesebb és
legszórakoztatóbb popcornfilm, ami az utóbbi időben készült. Egyúttal pedig egy
sötétebb, keményebb, bevállalósabb és a műfaj keretei között reálisabb talajon
helyezkedő darab is, ami szinte frissnek hat, az utóbbi idők termése után.
Már maga a történet is erősen elüt a már megszokott
egydimenziós ellenségképekkel operáló Marvel filmektől. Hősünk (Chris Evans)
egy küldetés során erősen kérdőjeles információhiányba fut bele feladatának
hitelességét és hátterét tekintve, és amikor a Fekete özveggyel (Scarlett
Johansson) együtt megpróbál mélyebbre
ásni, az események összeesküvések láncolatához vezet, amik által nem csak ők vagy
a SHIELD igazgatója Nick Fury (Samuel L. Jackson) kerül bérgyilkosok célkeresztjébe
de egyúttal szembeállítják azzal a szervezettel, aminek tagjaként hazája védelmére esküdött fel és ez erősen meg is kérdőjelez mindet, amiben hitt. Az olyan fogalmak,
mint jó és rossz, helyes és helytelen elmosódottá válnak, a bizalom pedig
megszűnik létezni. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan múltbeli figura is
belép a küzdelembe, akinek identitására és szerepére, a lehető legkevésbé sem
számít.
A történet precízen, feszesen és jól van megírva, melyben az
üldözöttség, a bizalmatlanság és a váratlanul lecsapó túlerő elleni küzdelem
által gerjesztett feszültség remekül van összehangolva, a régi világ idealizáltságát
képviselő és emiatt a mai hazugságokkal és manipulációval teli világban őrlődő
hős tematikájával. És még némi politikai felhangot is kapnak az események
különösen a gonoszok motivációját (milliók halála a milliárdok békéje
érdekében) tekintve. Viszont még csak ne is gondoljunk arra, hogy ezzel az
unalmas lelkizések és moralizálások területére tévedtük, mert a film okosan
végig tudja mi a dolga ez pedig a szórakoztatás. Csak a fent felsoroltakkal ezt
jóval intelligensebben, koherensebben és izgalmasabban teszi, mint sok társa
azzal, hogy olyan elemeket sző bele abba a formulába, amit nem várna az ember.
A hangsúlyosabban és komolyabb erővel prezentált fenyegetés
és a növekvő tétek, egy jóval sötétebb hangulatot is ad a filmnek, és a
megfigyeltségtől vagy a legyűrhetetlen erőtől való félelem pedig pontosan
azokat a 70-es évekbeli paranoid thrillereket (Magánbeszélgetés, Az elnök
emberei) juttathatja a tapasztaltabb filmrajongók eszébe, amikre maguk a
készítők is alapul hivatkoztak. Ez a másfajta megközelítés pedig szinte
kiszakítja az Amerika kapitány második részét a szuperhősfilmekre jellemző
meseszerűségből és polírozottságból, annak ellenére, hogy még csak meg sem
próbál a Nolan féle Batman filmekhez hasonló hangulati sötétséget és realizmust
adni.
Az akciófilmek és a thrillerek ismerős szituációval és
jellemzőivel remekül sáfárkodó forgatókönyv persze csak egy a film sok
pozitívuma közül már csak azért is, mert a kivitelezése első osztályú. Ugyanis
az eddig főleg tévésorozatok epizódjait dirigáló testvérpáros Anthony és Joe
Russo, annak ellenére, hogy újoncnak számítnak a nagyköltségvetésű popcornmozik
műfajában, ebben a filmben olyan hozzáértésről tesznek tanúbizonyságot, amit
kevesek mondhatnak el magukról. Az egy dolog, hogy az eddig felsorolt
újdonságokat, úgy képesek beleépíteni a filmbe, hogy azok nem hatnak idegennek és
egy szerves egészet alkotnak a sztorival, de mindemellett még a karakterek dimenzióját
és mélységét is merik jobban mélyíteni. Mindezeket pedig úgy, hogy a cselekmény
nincs terhelve felesleges pillanatokkal, minden történésnek és minden akciónak
megvan a kellő súlya, sőt egy gőzhenger intenzitásával folynak az események, a
néző szinte alig érzi a 136 perces játékidőt. A karakterfejlődéshez és a csavarokkal
megtűzdelt történethez szintén remekül teljesítő színészi gárda párosul, akik
életet lehelnek hangsúlyosabbá váló szerepeikbe, de szintén pazar választás
volt Robert Redford behozatala is, akinek szinte puszta jelenléte is növeli a
film komolyan
vehetőségét.
Amit még főképp ki lehet emelni, azok az akciójelentek. Már
a nyitó, hajón játszódó túszmentő jelenet is inkább épít a feszültségépítésre
mintsem a látványelemek és a CGI halmozására, viszont amikor az ember szinte csak keleti
filmekben láthatóan kidolgozott, pörgősen és dinamikusan megkoreografált
verekedést lát a Kapitány és ellenfelei között, na akkor már lehet érezni, hogy
a későbbiekben is más lesz a leányzó fekvése. A film ugyanis szinte csak a fináléra
korlátozza azt a megalomán, fizikai és térbeli túlzásokkal teli
látványpékséget, amit egy ilyen filmtől elvárna az ember. Ellenben megdöbbentően
nyers és intenzív tűzharcokat, verekedéseket, a Bourne szériát megidéző autós üldözést,
azt viszont kapunk, olyan profi kaszkadőrmutatványokkal, kameramunkával és
vágással megtámogatva, hogy sokszor én is azon kaptam magam, hogy döbbenten
nézem azt, ami a vásznon folyik, pedig láttam a műfajban nem egy remekművet.
Legyen szó városi utcák háborús zónává válásáról, zsúfolt tömegverekedésről egy
üvegliftben vagy a föld fölött lebegő csatahajókon játszódó monumentális
leszámolásról, az akciórajongók tuti nem fognak éhes gyomorral távozni a film
vetítése után.
Értékelés | |
9/10 | A legjobb Marvel film a Bosszúállók mellett. |