Amerika kapitány - A tél katonája kritika

Képregényfilmes téren a Marvel dominanciája finoman szólva sem megkérdőjelezhető, és nemcsak a pénzügyi és kritikai sikerek halmozása miatt, hanem mert ők igenis törekszenek rá, hogy koherensen tágítsák és színesítsék azt a mozis univerzumot, aminek alapjait még 2008-ban fektették le. Azonban ez az a film, ami a Bosszúállók után egy újabb minőségi szintlépésnek tekinthető, ugyanis az Amerika kapitány – A tél katonája nemcsak a Marvel univerzum egyik legerősebb darabja lett, de egyben az egyik legigényesebb és legszórakoztatóbb popcornfilm, ami az utóbbi időben készült. Egyúttal pedig egy sötétebb, keményebb, bevállalósabb és a műfaj keretei között reálisabb talajon helyezkedő darab is, ami szinte frissnek hat, az utóbbi idők termése után.

Már maga a történet is erősen elüt a már megszokott egydimenziós ellenségképekkel operáló Marvel filmektől. Hősünk (Chris Evans) egy küldetés során erősen kérdőjeles információhiányba fut bele feladatának hitelességét és hátterét tekintve, és amikor a Fekete özveggyel (Scarlett Johansson)  együtt megpróbál mélyebbre ásni, az események összeesküvések láncolatához vezet, amik által nem csak ők vagy a SHIELD igazgatója Nick Fury (Samuel L. Jackson) kerül bérgyilkosok célkeresztjébe de egyúttal szembeállítják azzal a szervezettel, aminek tagjaként hazája védelmére esküdött fel és ez erősen meg is kérdőjelez mindet, amiben hitt. Az olyan fogalmak, mint jó és rossz, helyes és helytelen elmosódottá válnak, a bizalom pedig megszűnik létezni. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan múltbeli figura is belép a küzdelembe, akinek identitására és szerepére, a lehető legkevésbé sem számít.

A történet precízen, feszesen és jól van megírva, melyben az üldözöttség, a bizalmatlanság és a váratlanul lecsapó túlerő elleni küzdelem által gerjesztett feszültség remekül van összehangolva, a régi világ idealizáltságát képviselő és emiatt a mai hazugságokkal és manipulációval teli világban őrlődő hős tematikájával. És még némi politikai felhangot is kapnak az események különösen a gonoszok motivációját (milliók halála a milliárdok békéje érdekében) tekintve. Viszont még csak ne is gondoljunk arra, hogy ezzel az unalmas lelkizések és moralizálások területére tévedtük, mert a film okosan végig tudja mi a dolga ez pedig a szórakoztatás. Csak a fent felsoroltakkal ezt jóval intelligensebben, koherensebben és izgalmasabban teszi, mint sok társa azzal, hogy olyan elemeket sző bele abba a formulába, amit nem várna az ember.

A hangsúlyosabban és komolyabb erővel prezentált fenyegetés és a növekvő tétek, egy jóval sötétebb hangulatot is ad a filmnek, és a megfigyeltségtől vagy a legyűrhetetlen erőtől való félelem pedig pontosan azokat a 70-es évekbeli paranoid thrillereket (Magánbeszélgetés, Az elnök emberei) juttathatja a tapasztaltabb filmrajongók eszébe, amikre maguk a készítők is alapul hivatkoztak. Ez a másfajta megközelítés pedig szinte kiszakítja az Amerika kapitány második részét a szuperhősfilmekre jellemző meseszerűségből és polírozottságból, annak ellenére, hogy még csak meg sem próbál a Nolan féle Batman filmekhez hasonló hangulati sötétséget és realizmust adni.


Az akciófilmek és a thrillerek ismerős szituációval és jellemzőivel remekül sáfárkodó forgatókönyv persze csak egy a film sok pozitívuma közül már csak azért is, mert a kivitelezése első osztályú. Ugyanis az eddig főleg tévésorozatok epizódjait dirigáló testvérpáros Anthony és Joe Russo, annak ellenére, hogy újoncnak számítnak a nagyköltségvetésű popcornmozik műfajában, ebben a filmben olyan hozzáértésről tesznek tanúbizonyságot, amit kevesek mondhatnak el magukról. Az egy dolog, hogy az eddig felsorolt újdonságokat, úgy képesek beleépíteni a filmbe, hogy azok nem hatnak idegennek és egy szerves egészet alkotnak a sztorival, de mindemellett még a karakterek dimenzióját és mélységét is merik jobban mélyíteni. Mindezeket pedig úgy, hogy a cselekmény nincs terhelve felesleges pillanatokkal, minden történésnek és minden akciónak megvan a kellő súlya, sőt egy gőzhenger intenzitásával folynak az események, a néző szinte alig érzi a 136 perces játékidőt. A karakterfejlődéshez és a csavarokkal megtűzdelt történethez szintén remekül teljesítő színészi gárda párosul, akik életet lehelnek hangsúlyosabbá váló szerepeikbe, de szintén pazar választás volt Robert Redford behozatala is, akinek szinte puszta jelenléte is növeli a film komolyan
vehetőségét.

Amit még főképp ki lehet emelni, azok az akciójelentek. Már a nyitó, hajón játszódó túszmentő jelenet is inkább épít a feszültségépítésre mintsem a látványelemek és a CGI halmozására,  viszont amikor az ember szinte csak keleti filmekben láthatóan kidolgozott, pörgősen és dinamikusan megkoreografált verekedést lát a Kapitány és ellenfelei között, na akkor már lehet érezni, hogy a későbbiekben is más lesz a leányzó fekvése. A film ugyanis szinte csak a fináléra korlátozza azt a megalomán, fizikai és térbeli túlzásokkal teli látványpékséget, amit egy ilyen filmtől elvárna az ember. Ellenben megdöbbentően nyers és intenzív tűzharcokat, verekedéseket, a Bourne szériát megidéző autós üldözést, azt viszont kapunk, olyan profi kaszkadőrmutatványokkal, kameramunkával és vágással megtámogatva, hogy sokszor én is azon kaptam magam, hogy döbbenten nézem azt, ami a vásznon folyik, pedig láttam a műfajban nem egy remekművet. Legyen szó városi utcák háborús zónává válásáról, zsúfolt tömegverekedésről egy üvegliftben vagy a föld fölött lebegő csatahajókon játszódó monumentális leszámolásról, az akciórajongók tuti nem fognak éhes gyomorral távozni a film vetítése után.

Thrillerként, akciófilmként és képregényfilmként mind-mind kiválóan megállja a helyét az Amerika kapitány folytatása, sőt egyik legpatinásabb képviselőjeként is tekinthetünk rá, komorabb hangulata és témája ellenére még mindig megvan benne az a könnyed szórakoztatásra való hajlam (ami a gyakran elhangzó és működő humor bonbonokban manifesztálódik), ami a Marvel filmek jellemzője. Nem visz végbe forradalmat műfaján belül, de meglévő és ismert motívumait képes úgy bővíteni és egyúttal olyan csúcsra felpörgetni, hogy a tiszta, lelkes, őszinte szórakoztató hatás, amit elér, elnyomja bennem a kétkedő hangokat. Márpedig az ember elsősorban pont ezért jár moziba.



Értékelés
9/10A legjobb Marvel film a Bosszúállók mellett.
Újabb Régebbi