Szupercella kritika

Furcsa belegondolni abba,

hogy a két akciófilmes ikont Sylvester Stallone-t és Arnold Schwarzenegger-t nem 20-25 évvel ezelőtt, karrierjük csúcsán látjuk először közösen egy mozifilmben, hanem a 60-as éveikben bekövetkezett másodvirágzásban. Ekkor már bizony nem a nevükre, hanem masszívan a nosztalgiára tudnak csak építeni (és a pénzügyi adatok azt mutatják inkább kevesebb mint több sikerrel), és ekkor bizony már eléggé egyénfüggő, hogy ki mennyire képes elfogadni vagy komolyan venni  a nagypapa korú akciózást. Számomra viszont a Szupercella is pontosan azt adta, mint az év elején kijött első Arnold film, az Erőnek erejével. Sok újdonságot vagy nagyon kiemelkedő minőséget nem tartalmazó, de a kétórás játékidőre az embert lekötő szórakoztatást.

Ray Breslin (Stallone) egy börtönökre specializálódott szakember, csak neki nem az a dolga, hogy megtervezze vagy vezesse őket, hanem hogy megszökjön belőlük, így tesztelve minőségüket és ezért csinos pénzösszegeket kapva. Az új melója során viszont az átlagos terv fölborul és hamarosan egy földalatti, hipermodern börtönkomplexumban találja magát. Ahol nem csak, hogy minden lépését figyelik, de arra is rájön, hogy itt bizony nem segíthetnek be neki  szedett-vedett társai (köztük a hackerzseni szerepre beosztott 50 Cent, na ezt tessék emészteni), csakis saját gógyijára és a karizmatikus Emil Rottmeyerre (Scwarzi) hagyatkozhat. A felállás innentől pofonegyszerű: szökés megtervezése és végrehajtása.

Fontos most leszögezni, hogy jobb, ha alacsonyra kalibrálja az ember az elvárásait ezzel a filmmel szemben, mert bár a két legenda egy vásznon van, mégsem fog az átszakadni, a lövések és robbanások mennyiségétől. Sem a fent felvázol alapszituáció, sem pedig az eddig thrillereket rendező Mikael Hafström visszafogott rendezése nem ad alapot a tízpercenként zúzdához. Viszont mindezek ellenére működik a film és nem is csak a kissé steril, de a tempóérzéket és az arányokat tisztességesen adagoló direktori munka, a szögegyszerű, de működő forgatókönyv vagy a nosztalgia miatt. Hanem Arnold miatt.

Amikor januári neo-westernjében láttam, egy kissé megfáradt, öregkorát inkább erős öniróniával egyensúlyozó akcióhőst láttam, akin meglátszott az évtizedes kihagyás, itt viszont nemcsak hogy ő viszi el a pálmát az egész stábból, de olyannyira hozzátesz a minőségjavuláshoz, hogy szinte inkább mondható ez az ő filmjének. Az ő megjelenésekor ér véget a film kissé nyögvenyelős expozíciója és válik egy szórakoztató börtönmozivá. Valósággal lubickol karakterének bőrében, arcán laza mosollyal osztja Sly-t, a többi rabot és a gonosz Jim Caviezel – Vinnie Jones párost, egysorosai ütnek és egész egyszerűen már jelenléte is tömény karizmát áraszt magából, ami miatt már hitelesebbnek és régisulisabbnak érezzük az egészet.

És ennek köszönhetően éri el a Szupercella azt, amit én vártam tőle. Hogy jelenlévő hibái ellenére képes legyen azt a bájt megragadni, ami az ilyen kissé félcédulás, de annál szórakoztatóbb filmekre jellemzőbb és így nyújtani két óra laza, felejthető, de elpocsékoltnak nem érzendő időtöltést. Akcióból ugyan kevés van, és ami van az is fapados és kissé gyorsan vágott (elvégre a kort valamivel takarni kell), viszont amikor az Osztrák Tölgy felkapja a nagy mordályt a végén és megidézi a régi szép időket, akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy az olyan pillanatokért érte meg megcsinálni ezt a projektet, és azokban a másodpercekben benne van miért is ikon ez a két név, és miért is élvezem nézni őket még ha már dínók is.

Értékelés
7/10	Két óra laza kikapcsolódás az öregfiúkkal, mesterművet jobb ha nem vársz tőle