Szupercella kritika
hogy a két akciófilmes ikont Sylvester Stallone-t és Arnold
Schwarzenegger-t nem 20-25 évvel ezelőtt, karrierjük csúcsán látjuk először
közösen egy mozifilmben, hanem a 60-as éveikben bekövetkezett másodvirágzásban.
Ekkor már bizony nem a nevükre, hanem masszívan a nosztalgiára tudnak csak
építeni (és a pénzügyi adatok azt mutatják inkább kevesebb mint több sikerrel),
és ekkor bizony már eléggé egyénfüggő, hogy ki mennyire képes elfogadni vagy
komolyan venni a nagypapa korú
akciózást. Számomra viszont a Szupercella is pontosan azt adta, mint az év
elején kijött első Arnold film, az Erőnek erejével. Sok újdonságot vagy nagyon
kiemelkedő minőséget nem tartalmazó, de a kétórás játékidőre az embert lekötő
szórakoztatást.
És ennek köszönhetően éri el a Szupercella azt, amit
én vártam tőle. Hogy jelenlévő hibái ellenére képes legyen azt a bájt
megragadni, ami az ilyen kissé félcédulás, de annál szórakoztatóbb filmekre
jellemzőbb és így nyújtani két óra laza, felejthető, de elpocsékoltnak nem
érzendő időtöltést. Akcióból ugyan kevés van, és ami van az is fapados és kissé
gyorsan vágott (elvégre a kort valamivel takarni kell), viszont amikor az
Osztrák Tölgy felkapja a nagy mordályt a végén és megidézi a régi szép időket,
akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy az olyan pillanatokért érte meg
megcsinálni ezt a projektet, és azokban a másodpercekben benne van miért is
ikon ez a két név, és miért is élvezem nézni őket még ha már dínók is.
Ray Breslin
(Stallone) egy börtönökre specializálódott szakember, csak neki nem az a dolga,
hogy megtervezze vagy vezesse őket, hanem hogy megszökjön belőlük, így
tesztelve minőségüket és ezért csinos pénzösszegeket kapva. Az új melója során
viszont az átlagos terv fölborul és hamarosan egy földalatti, hipermodern börtönkomplexumban
találja magát. Ahol nem csak, hogy minden lépését figyelik, de arra is rájön,
hogy itt bizony nem segíthetnek be neki szedett-vedett
társai (köztük a hackerzseni szerepre beosztott 50 Cent, na ezt tessék
emészteni), csakis saját gógyijára és a karizmatikus Emil Rottmeyerre (Scwarzi)
hagyatkozhat. A felállás innentől pofonegyszerű: szökés megtervezése és
végrehajtása.
Fontos most
leszögezni, hogy jobb, ha alacsonyra kalibrálja az ember az elvárásait ezzel a
filmmel szemben, mert bár a két legenda egy vásznon van, mégsem fog az
átszakadni, a lövések és robbanások mennyiségétől. Sem a fent felvázol
alapszituáció, sem pedig az eddig thrillereket rendező Mikael Hafström
visszafogott rendezése nem ad alapot a tízpercenként zúzdához. Viszont mindezek
ellenére működik a film és nem is csak a kissé steril, de a tempóérzéket és az
arányokat tisztességesen adagoló direktori munka, a szögegyszerű, de működő
forgatókönyv vagy a nosztalgia miatt. Hanem Arnold miatt.
Amikor
januári neo-westernjében láttam, egy kissé megfáradt, öregkorát inkább erős
öniróniával egyensúlyozó akcióhőst láttam, akin meglátszott az évtizedes
kihagyás, itt viszont nemcsak hogy ő viszi el a pálmát az egész stábból, de olyannyira
hozzátesz a minőségjavuláshoz, hogy szinte inkább mondható ez az ő filmjének.
Az ő megjelenésekor ér véget a film kissé nyögvenyelős expozíciója és válik egy
szórakoztató börtönmozivá. Valósággal lubickol karakterének bőrében, arcán laza
mosollyal osztja Sly-t, a többi rabot és a gonosz Jim Caviezel – Vinnie Jones
párost, egysorosai ütnek és egész egyszerűen már jelenléte is tömény karizmát
áraszt magából, ami miatt már hitelesebbnek és régisulisabbnak érezzük az
egészet.
Értékelés | |
7/10 | Két óra laza kikapcsolódás az öregfiúkkal, mesterművet jobb ha nem vársz tőle |