Szociális osztályok szkanderja - Elysium kritika

Egy filmre fokozott veszélyt jelent a felfokozott várakozás,
 hiszen manapság ahol ennek felgerjesztése és az előzetesek hangulatossá tétele lassan művészi szintet ér el, nem könnyű megfelelni. Vajon képes lesz-e a nagy elvárásokhoz, csillagléhozatalhoz igazodni, vagy csalódást okoz? Vagy netán a hype-tól elvonatkoztatva hagynunk kell, hogy önnön értékei tükrében megvizsgálható legyen? Én általában a harmadikra szavazok, de
az biztos, hogy rendező ritkán szembesült olyannyira a fenti kihívással, mint Neil Blomkamp és az Elysium.

Ugyanis a fiatal dél-afrikai rendező előző és egyben első filmje a District 9, egy alacsony költségvetése és nagyrészt ismeretlen színészgárdája ellenére, egy fantasztikusan összerakott, több műfajjal kiválóan zsonglőrködő alkotás volt, aminek jól kidolgozott története mögött, valós tartalom és kemény társaslomkritika lapult, valamint nyers, kompromisszummentes erőszakábrázolása és polírozottságtól mentes látványvilága is remekül passzolt témájához. Nem könnyű egy ilyen többszörösen pajzsra emelt debütálás léce után nyújtózkodni, főleg úgy, hogy mostani filmje is sok hasonlóságot mutat a District 9-al. Az Elysium inkább egy tradicionálisabb úton jár, és bár egy nyári sci-fi-akciófilmként bőven megállja a helyét, ambiciózussága miatt, folyton azt érezzük, hogy ennél többnek kell lennie é ezt nem használja ki.

2154-ben járunk, a Föld a túlnépesedés miatt, egy szegénységgel, nyomorral és szinte elképzelhetetlen piszokkal elárasztott sárgolyó lett, ahol még egy nagyobb amerikai város (történetünk esetében Los Angeles) is úgy néz ki, mint az afrikai bódételepek. Ezért a gazdagok egy űrbázisra az  Elysium-ra telepednek, ami maga a megtestesült paradicsom. Nincs éhezés, szegénység, járvány, háború. A sztori két szálon indul el. A Földön, egy egyszerű gyármunkás Max De Costa (Matt Damon), egy munkahelyi baleset közben halálos sugárfertőzést kap. Egyetlen reménye hogy, feljut az Elysium-ra és ott meggyógyul, ehhez pedig egy utolsó melót kell bevállalnia a helyi bűnköröktől. Mindeközben a űrtartomány kíméletlen biztonsági vezetője Jessica Delacourt (Jodie Foster) megelégelvén a megszaporodó betörési kísérleteket, szigorúbb intézkedésekhez kíván folyamodni, ehhez viszont a finomkodó elnökségtől kell megszabadulnia hatalmi puccsal. A két szinten folyó küzdelem pedig váratlanul összetalálkozik.  

A film talán legerősebb része az első harmada, amiben a rendező hajszálpontos részletességgel alkotja meg a két világot, érzékelteti a köztük lévő különbséget és helyezi el a karaktereket bennük úgy, hogy tényleg azt érezzük, hogy környezetük részei, nem pedig kilógnak belőlük. A cselekményvezetés az alapozást sem teszi unalmassá, fenntartja az érdeklődést, és a reményt, hogy egy komplex, sokrétű és ütős mondanivalójú filmet fogunk látni. A bolygó-gettó és az űr-édenkert közti különbségek ábrázolása adja is magát. Ha pedig már ábrázolás, Blomkamp most nem sós perecre verte el a kapott büdzsét, a film látványa elképesztően részletgazdag, látványos, ugyanakkor mindenféle stilizáltságtól mentes, tényleg elhiszi az ember a jövővilágot, amit elénk tár.

A gondok akkor kezdődnek meg, amikor a film a játékidő felétől fokozatosan Damon karakterére és annak megváltásküldetésére helyezi a hangsúlyt, a cselekmény egyre jobban leegyszerűsödik egy A-ból, B-e megyünk féle akció-sci-fi-vé, ahol a mondanivaló, a karakterek vagy a kifinomultság helyett, a látvány és a minél dagályosabbra vett összecsapások veszik át a főszerepet. A karakterek legjobb esetben is csak kétdimenziósak,  motivációik egyszerűek de hiányzik bennük az az emberi esendőség és tényező mint a D9-ből. A forgatókönyv az utolsó harmadban egyre kínosabb döccenőkre megy, bármiféle rizikósabb lehetőséget elkenve, a mondanivalót klisésen és szájbarágósan adagolja. Ez utóbbi főleg a befejezés miatt mondható el mely a felvetett problémakört bántóan naiv idealizmussal, a "giccses" és "hatásvadász" jelzőkhöz veszélyesen közel kerülve oldja meg.

Szerencsére ezeken az ember inkább csak a moziteremből kijőve kezd el gondolkodni, mert habár  a forgatókönyv minden csak nem tökéletes, Blomkamp nem felejtett el rendezni, pörgősen, magabiztosan adagolja a cselekményt, a drámát és az akciót. Utóbbiak szintén a látványhoz igazodva nyersek, dinamikusak és a brutalitástól sem berzenkednek, noha a túlzásba vitt kamerarángatásért (kíváncsi vagyok mikor jönnek már rá, hogy ez a módszer nem egyenlő az izgalomnövelésével, hanem inkább csak kizökkentő) fel lehet írni egy fekete pontot az alkotóknak. A színészek magabiztosan alakítják szerepüket, bár Sharlto Copley a pszichopata zsoldos Kruger szerepében mindenkit lealáz. A hangulat teljesen átjön, erről főleg az újonchoz képest remek munkát végzett Ryan Amon zenéje gondoskodik.

Az Elysium sem a felfokozott várakozásokhoz, sem a maga által felállított mércéhez mérten nem tud megfelelni, viszont hibáit hordozván is kellően el tudja szórakoztatni az embert, de aki látta Blomkamp előző filmjét és ezáltal tisztában van tehetségével vagy csak kicsit is belegondol az alapszituációba, akkor ez bizony kapufának számít, pedig tényleg csak egy kis bátorság, mélység felé nyúlás és az ezzel járó plusz 20 perc játékidő hiányozott volna egy újabb bombagólhoz.

Értékelés
7.5/10	Az Elysium nyári akciómozinak, kikapcsolódásnak tökéletes, és a szokottnál kissé felnőttebb, de a benne rejlő potenciál kihasználtsága csak felszínes.