Egy napfényes város sötétebb oldala - Izomagyak kritika

Egyszerre könnyed és mégis atomsúlyos film, ami megérdemli a magas korhatárt. 



A 90-es évek Amerikájában, Miami-ban járunk, amikor egy helyi testépítő Daniel Lugo elhatározza, hogy ő bizony többre hivatott, mint naponta súlyokat emlegessen, így elhatározza, hogy ésszel és erővel (de főleg inkább erővel) megvalósítja maga számára az amerikai álmot. Mi is az? Sok pénz, nagy ház, jólét, sportkocsik, nagymellű csajok, még több pénz egyszóval minden, ami elérhetetlen magasságnak tűnik az átlagcsóka számára, márpedig ő nem az. Két másik hozzá hasonló pofát szervez még be, hogy ezt meg is valósítsa. Az eredmény: egy emberrablási terv, aminek finoman szólva is átgondolatlan megvalósítása, olyan utat indít el, amiből egy egyszerre éjsötét és abszurd történet kerekedik ki. És a feliratok nem hazudnak: ez tényleg igaz történetet alapul.

Őszintén megmondom, most, hogy láttam a filmet nem csodálkozom, hogy Michael Bay már több éve tervezgetett darabja, csak alacsony költségvetéssel (és azt úgy, hogy se a rendező, se a sztárok nem kértek gázsit) és egy Transfomers folytatás ledirigálásának szerződéses megkötésével, juthatott el a megvalósulásig. Ugyanis a Pain and Gain egy annyira tökös, bevállalós és 100%-kig anti-PC alkotás, amire kevés példa van, ráadásul pont ez az, ami fő erősségét adja. Más rendező ugyanis finomított és szelídített volna ezen a történeten, de nem Bay. Ő ritkán ismeri a visszafogottságot, és most itt bizony padlógázzal viszi a filmet, a magas korhatár birodalmába, ahol burjánzik a szex, az erőszak és úgy káromkodnak, mint a munkásember az építkezésen. 

Ráadásul ez a rendezői excess, amiben minden nagyobb, színesebb és eltúlzottabb tökéletesen illik ehhez a történethez, ami tömve van olyan abszurd fordulatokkal, amit más esetben az ember hörögve kérne számon a forgatókönyvírón, mint cápaugrást, de ezek itt, mint tökéletesen illeszkednek. Amikor azt hiszed, hogy nem, itt már tényleg átírás történt a hatás vagy a poén kedvéért, akkor kiírják, hogy ez még mindig igaz sztori. És tényleg. Persze vannak aspektusok, ahol a film eltér a valóságtól, wikipedián ki is vannak gyűjtve, de a lényeg megmaradt és ahol tódítottak rajta, az csak azt a célt szolgálja, hogy a vásznon még működőképesebb legyen. 

Ezen kívül azért is tökéletes Bay ennek a történetnek a vászonra vitelével, mert a karakterek és a közeg, amiben vannak tökéletes és fogyasztható táptalajt ad, sokat kritizált, és bevallóm általam is kissé nehezen tolerált tapló humorérzékéhez. A film valami szürreálisan prosztó, de működik és pontosan azért, mert a film főhősei is azok. Az emberi sötétség és ostobaság teljes skáláját végigzongorázzák, miközben azt hiszik magukról, hogy nagykutyák. Tökéletesnek látszó terveket szőnek, hogy aztán a kivitelezés minden pontján olyan cselekedeteket vigyenek végbe, amik páros lábbal ugrálnak a józanész fején. Aztán a minden bénázások ellenére elért részsikert is sikerül jól tönkrevágniuk, hisz oly önfeledten merítkeznek a hedonizmus mocsarában, hogy az utolsó utáni pillanatban veszik észre, a szar már homlokig ér. 

Te meg nézed a filmet, és remekül szórakozol, röhögsz ezeknek a kreténeknek a bénázásain, az ugyancsak tapló de működőképes (és a szinkron által jól átélhető) dialógusokon, a hol abszurd, hol éjfekete humorú szituációkon. Aztán az események, egy olyan fordulatot hoznak, aminek láttán, a torkodon akad a popcorn és elgondolkodsz vajon ezek után is megéri-e röhögni vagy úgy kell-e tekinteni erre a mozira, mint a minden határt átlépő önmegvalósítás és többre vágyás groteszk kritikájára. 

Bay ezt a kettősséget pedig még két dologgal is megtámasztja. Egyrészt itt van nekünk a helyszín Miami, ami a napfény, a csillagos, a tenger és minden földi jó helyeként tűnik, miközben a legmocskosabb és legamorálisabb dolgok is lazán megtörténhetnek. Másrészt itt vannak a szereplők, akiken jól szórakozunk, ugyanakkor a film emberileg jól el is távolít minket tőlük. Az Ed Harris által alakított magánynyomozón kívül nagyítóval kell az igazán szimpatikus figurát keresnünk, a film pengeéllel küldi az ívet mindenkinek, legyen az netán az atombunkó, újgazdag áldozatok, az inkompetens, érzéketlen rendőri szervek, vagy protagonistáink, akik számára az jelképezi a kemény munka gyümölcsét, ha másét elveszik. 

Mindezeket Bay pedig szédítő tempóban tárja elénk, az alacsony költségvetést, jó cselekményvezetéssel, elképesztően dinamikus rendezéssel és kameramunkával, a hangulatot pazarul megadó soundtrack-el többszörösen kompenzálva. A színészvezetés is meglepődéssel szolgál, mind a vasgyúrók (főleg a manipulátornak tűnni próbáló, de totál inkompetens és idegbeteg Lugo-t játszó Wahlberg, valamint Rock szelíd, vallásos óriása) mind a kisebb figurák kiválóan vannak prezentálva, persze a maguk karikatúraszerűségében. 

Röviden, ha egészséges értékben fel tudod magadban függeszteni az erkölcsösséget, akkor az év egyik legszórakoztatóbb és talán legviccesebb filmjét kaphatod, meg mint ajándékot. Ráadásul, úgy hogy most az amerikai mozi egyik nagy patriótája küld néhány gonosz fricskát hazája felé, három izomagy révén.

Értékelés
9/10A Pain and Gain (inkább megkímélek mindenkit a magyar fordítástól) egy rendkívül profán, merész és szórakoztató filmkombináció, ami ügyesen egyensúlyozik azon a határon, ami a fekete vígjátékot és a tömény horrort elválasztja egymástól. Pörgős tempója miatt nem lehet rajta unatkozni, színészei remekül teljesítenek és bár nem ígér magas művészetet, tökéletesen ellátja feladatát.

Összes oldalmegjelenítés