Zsivány homokvihar csap le a Steamre, és a közepében ott tornyosul a sivatag koronázatlan királya: a Dune: Awakening. Nem kis vállalás egy olyan univerzumba belépni, amit milliók istenítenek könyvek, filmek és most már játék formájában is – de Funcom nem kért bocsánatot. Ehelyett inkább felcsatolta a stillsuitot, felkelt a homokféreg hátára, és felüvöltött az éterbe: „Ez a mi Arrakisunk!”
A játék indulása szinte példátlan lendületet hozott. Több mint 189 ezren rakták le a realitás horgonyát, hogy beköltözzenek egy másik dimenzióba, ahol a túlélés nem csak rendszerkérdés, hanem életfilozófia. És hát valljuk be, melyikünk ne álmodott volna arról, hogy a spice-otól megrészegülve, egy homokviharon keresztülvezetve vág bele a kalandba?
Dune: Awakening nem egy újabb „open world” próbálkozás. Ez az a játék, amit Denis Villeneuve filmjeinek árnyékából is meg lehetne ismerni, olyan hűséggel nyúl az eredeti világhoz. De a hűség nem egyenlő a másolással. A játék egy alternatív idősíkon bontakozik ki, ami lehetőséget ad arra, hogy régi karakterek új színezetet kapjanak, és a rajongók is újra rácsodálkozhassanak az ismerős tájakra. Egy óriási, élő, lélegző homoktenger tárul elénk, ahol minden kis döntés hullámokat vet, mint amikor egy fremen lépése felzavarja a felszínt.
Kritikusok joggal ünneplik: nem a számok, hanem az élmény miatt. Mert amikor valaki azt mondja, hogy „kihagytam az ebédet, mert annyira belemerültem”, akkor tudod, hogy a játék nem csak fut, hanem hat. Kihívást, örömöt, kockázatot és rengeteg „WOW, ezt most komolyan?!” pillanatot kínál. Ez nem csak játék. Ez egy rituálé. Egy belépő a Dűne világába, ahol mindenki saját legendáját írhatja, miközben a homok örök.