City of Brass - Teszt


A rogue-like játékok mára nagyon divatosak lettek, bár ez nem jelenti azt, hogy mindegyik jó is. Vannak köztük igazán kiemelkedőek, amik nevét talán sosem felejtjük el, míg a többi elsüllyed a játékok feketelyukában. Szóval adott egy bevált alapanyag, egy hús, amit úgy kéne tálalni, ahogy talán még senki sem tette. Ezt a receptet követte az Uppercut Game Pty Ltd, amikor adagoltak a komponensek közé finom arab varázs világot és parkourt, hisz az a kettő olyan gyakran jár együtt, mint amilyen sűrűn a Valve játékokat fejleszt. A City of Brass tehát egy olyan rogue-like kreálmány, ami az Ezeregyéjszaka vagy éppen a Prince of Persia világában játszódik és a folyamatosan rohanás, ugrálás és csúszás miatt rettentő dinamikus.


Persze tovább vannak bonyolítva a dolgok. A fejlesztők törekedtek arra, hogy a rogue-like stílust új szintre emeljék. Elengedhetetlen a random generált pályák, a színes ellenfelek hada, valamint a fegyverek sokszínűsége, de a feladatunk nem a klasszikus értelembe vett gyilkolás és a térképek felfedezése. Az alapkoncepció az, hogy mi valójában tolvajuk vagyunk és a mesés kincs reményében lépünk a városba, ahol mindenki, nos leginkább halott vagy valamilyen ismeretlen entitás. Minden tele csapdával és zsákutcával. Ha ebbe illesztenénk bele a parkourt, annak nem sok értelme lenne, mert azonkívül, hogy tudunk futni, ugrani meg csúszni, senki se foglalkozna ezekkel a kombókkal, hanem szépen, mindenkit kinyírva biztos távolságból, majd folytatná a kalandját. Mégis akkor mit keres ez az elem a játékban? A City of Brass-ban nincs lehetőségünk teknősmódjára lassan mindent felderíteni, a szinteken csak megadott ideig tartózkodhatunk. Nem csak rabolnunk, csapdákat kikerülnünk és harcolnunk kell, hanem bizony megtalálni a következő pályára vezető ajtót is, így folyamatos rohanásban kell lennünk.


A sztori hiányosságán túl kell lépnünk, sose volt a stílus erőssége. Van persze némi hátérinfó, de a játékmenet a lényeg. Tehát egyetlen próbálkozásunk van. Ha meghalunk, akkor nincs mentés pont vagy bármi hasonló, kezdhetjük elölről az egészet. Belépve a városba elsődleges feladatunk, hogy lopkodjunk össze annyi pénzt, amennyit tudunk. Ez azért fontos, mert a pályákon találhatóak barátságos dzsinek, akik természetesen aranyért cserébe árulnak dolgokat: jobb fegyvert, erősebb páncélt vagy valamilyen olyan módosítást, ami a tovább jutásunkat segíti. A repertoárunkat képezik a végtagjaink, szóval tudunk futni, ugrani és becsúszni. Ezekre nagy szükségünk van, különben csak egyhelyben állnánk (HAHA), ezenkívül meghatározott időt tölthetünk az adott szinteken, tehát meg kell keresnünk a tovább vezető ajtót. A jobb felső sarokban homokóra jelzi, mennyi időnk van még, valamint kapunk egy iránytűt is, ami megmutatja merre van az átvezető, amit keresünk. Térképünk nincsen, így könnyen zsákutcába botolhatunk. Szóval hiába mutatja az iránytű, hogy jobbra kell mennünk, lehet a balra vezető ajtó, egy nagyobb kerülővel juttatt el minket a célba.


Végül vannak a fegyverink: egy ostor és egy szablya. Utóbbit nem kell bemutatni, hiszen kaszaboláson kívül másra nem igen használható, az ostor viszont mókásabb eszköz. Egyrészt interakcióba léphetünk általa a tárgyakkal és az ellenfeleinkkel, lökhetünk és húzhatunk vele, ami igazán mókás. Látunk a földön egy olajlámpát, magunkhoz rántjuk az ostorral majd az ellenfelünknek vágjuk, aki égve és sikítva roskad a földre, vagy éppen közelít felénk egy gonosz csontváz, akin kicsit taszítva pont egy tüskecsapdába lökjük. Az ostor a szórakozás egyik lejobb faktora, arról nem is beszélve, hogy különböző típusai vannak, mint például a fagyasztó ostor, ami, nem fogjátok elhinni, lefagyasztja az ellenfeleket.


Mondhatnánk azt, hogy a játékban egyszerű lenne csak mindent bezsákmányolni, kihagyni az ellenfeleket, megkeresni az ajtót és menni tovább, hiszen a parkour téma biztosítja nekünk a folyamatos előnyt, de ez nem kivitelezhető. Habár nem vagyunk rákényszerítve a folyamatos harcra, így a különböző szobákat nem kell megtisztítani, azért érdemes néha a küzdelmet használni. A mezei csontvázokan kívül vannak nagyobb ellenfelek is, akik dobnak, lőnek és nem utolsó sorban követnek, ha pedig véletlenül zsákutcába keveredünk, akkor szembe találjuk magunkat mind azokkal, akikről eddig nem vettünk tudomást. Ráadásul a folyamatos kitérések mellett a csapdákra is figyelni kell: karók emelkednek ki a földből, mérgező köpőcsövek vannak a falban, áll padlók, melyek szakadékokba dobnak. Ott vannak még a boss-ok is, amik erősebb ellenfelek és likvidálásuk nélkül a játék nem enged tovább a következő szintre.


A City of Brass tehát egy jól megkomponált dinamikus játék. Igazából sztori tehát nincsen és a folyamatosan ismétlődő elemek talán unalmasnak tűnnek, de ezen old a randomizált pálya rendszer és a sokszínű játszási lehetőség. Csinálhatjuk Rambo módra, hogy mindenkit megölünk, kihasználhatjuk a csapdák nyújtotta lehetőségeket és abba rántjuk bele az ellenfeleinket, vagy a speedrun-ra koncentrálva próbálkozhatunk minél gyorsabban végigfutni a szinteken, a lényeg az, hogy találjuk meg a tovább vezető utat az idő lejárta előtt. Kellemes, de kihívást nyújtó szórakozást garantál.

Review score
 8.0A City of Brass egy új köntösbe bújtatott rogue-like játék, melynek egyedi színhelye remek hangulatot garantál. A parkour elemek kellemes és dinamikus játékmenetet ígérnek, miközben figyelnünk kell a megannyi csapdára és ellenfeleink hadára. 

Összes oldalmegjelenítés